Ha ma egy autógyár új modellje teljesítményét akarja bizonyítani, jó eséllyel elviszi a csúcsgépet a Nürburgringre,
hogy kö rekorddal hívja fel magára a figyelmet. A XIX. század végén azonban még nagyon más idők jártak.
Akkoriban alig néhány autó pöfögött az utakon, és bármilyen nyilvános esemény kiváló alkalmat adott egy kis reklámra.
Armand Peugeot például 1891-ben nem kisebb ötlettel állt elő, mint hogy benevezi legújabb modelljét, a Peugeot Type 3-at a legendás Paris–Brest–Paris kerékpárversenyre.
Azaz négykerekűvel – quadriciklivel, ahogy akkoriban nevezték – indult a kétkerekű drótszamarak között. A Paris–Brest–Paris (röviden PBP) nem akármilyen próbatétel volt.
A Le Petit Journal nevű párizsi újság szervezte, és rögtön az első kiírásban 1200 kilométeres távot jelöltek ki: Párizsból Bretagne nyugati szélére, az Atlanti-óceán partján fekvő Brest városába,
majd onnan vissza. Hogy érzékeltessük a brutalitást: a mai profi országúti versenyek közül a Milan–San Remo számít a leghosszabb egynaposnak a maga 300 kilométerével – ehhez képest
a PBP négyszer akkora távot követelt. Nem csoda, hogy már az indulás is hőstettnek számított.
Az 1891-es rajtnál népes mezőny, pontosan 207 bringás és a Peugeot Type 3 vágott neki az útnak. Ekkor persze még nem voltak csapatok, amelyek menet közben támogatták volna a versenyzőket,
ezért mindenki vitte magával a ruháit, élelmét, szerszámait. A mezőny igazi hősei közül Charles Terront, a Michelin színeiben induló francia lett a győztes, méghozzá 71 óra és 22 perc alatt –
közel három nap tekerés után. A győzelmet nemcsak teljesítményének, hanem ravaszságának is köszönheti. A döntő pillanat ugyanis az volt, hogy amikor ellenfele békésen aludt, ő okosan kikerülte
a rivális szállodáját, nehogy az észrevegye és utána eredjen. Sportszerű? Talán nem. Hatásos? Nagyon is. A győzelem másik záloga a Michelin levegővel töltött, könnyen javítható gumiabroncsa volt, amely előnyt jelentett az akkoriban használt tömörgumis abroncsokkal szemben
